4.

Aztán jött ez a szombat éjjel a negyvenedikben,
amikor egyébként éppen úgy nézett ki, hogy honlapkészítő leszek, kódok között fogok bogarászni életem végéig és ebbe még csak bele sem gondoltam. Pedig milyen tűnékeny történet a honlap valójában! Már az acélhoz képest...

Ezen a júniusi szombat éjjelen a párom már aludt, én meg szokás szerint keringtem a neten, lövésem sincs már, mit is kereshettem, de hát olyan hihetetlenül köze nincs a kérdéshez találatok bírnak felbukkanni, amikor keresel valamit, hogy valójában semmi meglepő nincs abban, hogy egyszercsak megláttam egy gyűrűt. Némi drót és egy gyöngy. Ennyi egy gyűrű. És azt gondoltam, hogy én ilyet akarok csinálni. Ennyit gondoltam, semmi többet. Nem gondoltam, hogy magamnak, nem gondoltam, hogy ékszerkészítő leszek, nem gondoltam semmi többet, csak ennyit. Ezen múlt. Nem, persze, hogy nem, de mégis...

Másnap reggel meg azt mondtam a férfinak, aki a párom, hogy én gyűrűt szeretnék csinálni, ezért menjünk el venni hozzá ezt meg azt, és ő nem nézett rám furcsán, csak annyit mondott: jó. Nem tudom, mi lett volna, ha azt mondja, hogy ez marhaság, mert elég akaratos tudok lenni, ha valamit el akarok érni, nagyon nehéz szembejönni velem, ha egyszer valamit a fejembe vettem, főleg ha az álmaimról van szó, erről nagymamám mesélhetne, ha még élne, aki olykor annyit mondott csak: ha szemmel ölni lehetne... Vagy apám, akinek természetéből jócskán van bennem, bár lehet, jobban szeretné, ha nem így lenne, ha nem szembesíteném tükörként önmagával, mert akkor könnyebb dolga lenne velem, amikor mindenáron meg akar győzni arról, hogy az lenne a helyes az életem szempontjából, ha az ő szabályai szerint élnék, hiszen csak az hoz eredményt. Nem az az érdekes ebben, hogy hogyan is kellene valójában élni, hanem az, hogy ugyanúgy pengeélessé válik a szám, mint apámnak, ha ellentmondanak, és pontosan ugyanúgy tudom némán jelezni mélységes megvetésemet és lenézésemet, mint ő, amikor tudom, hogy vitapartnerem egyszerűen még csak nem is súrolja a megértés határait, ráadásul színtiszta butaság, amit éppen mond. De én erre nem vagyok büszke, nem erre vagyok az, és milyen érdekes, hogy ahogyan egyre vastagabb, azaz egyre keményebb acéllal kezdtem dolgozni, úgy lágyultam meg én, mintha a belső keménység áttevődött volna kintre, arra, amivel dolgozom. Az acéllal keménynek lenni nem vicc, egy emberrel szégyen...