Ma is gyűrűből készítem a legtöbbet, nem tudom, miért, pedig valaki egyszer mondta egy vásáron, hogy a medálokat veszik a legszívesebben, tehát nyilván medálokat kellene többet készítenem, ha csak az üzleti része érdekelne ennek az egésznek.
De persze, hogy nemcsak az érdekel.
Nem is én lennék, ha csak az számítana.
A gyűrűnek mágiája van.
Látszik, ha gesztikulálsz, látszik ha csak ülsz és tenyeredbe ejted az állad, látszik mindenhogyan, olyan, mint egy pecsét. Jellemez. Engem biztosan. Egyre nagyobb, egyre feltünőbb gyűrűket készítek, pedig volt, hogy megpróbáltam finomabb, apróbb darabokat csinálni. Mert azt mondták mások, köztük az a férfi is, akiről később még lesz szó és aki a párom, hogy gondolnom kellene azokra, akik a finomabb darabokat szeretik. Gondoltam hát rájuk. Most meg az van, hogy ott állnak egy tálcában számosan ezek a finomabb gyűrűk, elneveztem őket acélkáknak, és bár néha rájuk mosolygok, nem vagyok egy velük. Semmivel nem vagyok egy, ami nem belőlem jött...
Leírok egy csomó mondatot, aztán kitörlöm. Bóklászom a gondolataim között, és olyan, mintha mindent egyszerre szeretnék szavakba önteni. De nem lehet. Nem lehet negyven évet néhány mondatba sűríteni. Nem lehet ezt, amit csinálok, pár szóval elmesélni.
Negyven évet, igen, mert a negyvenedik évemet gyűrtem, amikor rámtaláltak az ékszerek, akiktől én egyébként nem akartam semmit. Magamnak akartam egy gyűrűt csinálni. Sőt, szerintem még csak magamnak sem. Önmagáért akartam elkészíteni azt a gyűrűt, csak azért, hogy legyen. Hogy létezzen a világban. Mert ha én nem készítem el, akkor nem létezik. Nem gondoltam ezt én végig soha egy pillanatra sem, csak most, visszanézve, ahogy próbálom megérteni, mi és hogyan történt azon a vasárnapon, most látom ezt.
És negyven év, igen, mert ennyi kellett ahhoz, mindazzal, ami benne megtörtént, hogy megtaláljam az én szeretet-nyelvemet: az ékszereimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése