2.

Éppen azzal foglalkoztam, hogy megtanuljak weblapokat programozni, szerettem is, a srác, akihez tanfolyamra jártam, vagy húsz évvel volt fiatalabb nálam és rendszeresen kiakasztottam a magam módján,
ez minden tanfolyamon így volt, amin valaha megfordultam, mert állandóan visszakérdeztem, vagy épp előrébb jártam már gondolatban, annyiszor kaptam meg, hogy majd erről is lesz szó, csak várjam ki, jó, rendben, kivárom,  de türelmetlen voltam, mint mindig, egész életemben rohantam valami elől vagy valami után, és érdekes, hogy az első, ami ezt a rohanást megállította, az acél volt.

Szóval, honlapokat akartam programozni, ami úgy került képbe nálam, aki addigra minden voltam már, csak akasztott ember nem, na jó, építész sem, de az nem számít, tehát úgy került a képbe, hogy ott, ahol akkor már három éve blogoltam és szerkesztettem a blogfelületet, új sablonokat kaptak a blogok, én meg valamiért beleborultam, hogy ezeket a sablonokat farigcsáljam. Heteket töltöttem el ezzel, nem vicc, képeket töltöttem le a netről, méreteztem, színeket kerestem, próbáltam kibogarászni, hogy a css-nek nevezett izében mik azok a kódok, mi mit jelent, mi mit csinál, mitől lesz kék a betű vagy éppen piros, készítettem végül vagy kétszáz sablont, és igen, voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, nem biztos, hogy ez egészen normális.

Viszont a férfi, aki a párom, addig figyelte ezt, amíg meg nem kérdezte, nem akarnék-e valami ilyesmit esetleg úgy csinálni, hogy mondjuk pénzt is kapok érte. Hát már hogyne, feleltem, és pillanatokon belül egy webdesign tanfolyamon találtam magam.
Különös dolog ez, biztosan van bennem valami autista vonás, vagy nem tudom, minek nevezzem, de ugyanez készíttette velem a keresztszemes majd a gobelin képeimet is, három-négy hét volt, mire egy kép elkészült, voltaképpen nem normális dolog, hogy három-négy hétig kell valamit csinálni, naponta több órát úgy, hogy nem látod az eredményét, olyan volt, mint egy személyiségfejlesztő tanfolyam, képes vagyok-e erre, ennyi ideig várni, hogy végre meglássam, mit is csináltam ennyi ideig. És persze, hogy azok a képek sem voltak előrenyomott minták, leültem a töküres anyaggal, és rajzoltam rá fonállal álmokat. 

Az utolsó, félbemaradt képem egy rettenetes szerelem mementójaként még mindig a kézimunka-kereten feszül, egyszer talán bekereteztetem így, ilyen torzóként, mert befejezni már sosem fogom, az biztos.